A Velencei Egyezményben (1921.10.13.) foglaltaknak megfelelően a magyar kormány felszámolta a fegyveres szabadcsapatok ellenállásának nagy részét. A felkelőknek 1921. november 5-ig kellett fegyvereiket átadniuk, és elhagyniuk az Ausztriának ítélt területeket. Lehetőséget kaptak a magyar hadseregbe való belépésre, viszont ha nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel, akkor az ország belső területeire költöztették őket, bizonyos esetekben kényszerlakhelyre. Azonban a fegyveresek kisebb része a nyugati határ közelében maradt, nagyrészt Sarródon, Mekszikópusztán és Nyárosmajorban telepedett le, feltehetően herceg Esterházy Pál támogatásával. Vezetőik Budaházy Miklós, a Lajta-bánság egyik parancsnoka, Szabó József, a Székely Hadosztály egykori tisztje és páter Bónis Lajos Arkangyal ferences szerzetes volt. Községünkbe valószínűleg Sopronból és környékéről jöttek a felkelők, ugyanis 1921 október végén IV. Károly király második hazatértekor Osztenburg-Moravek Gyula csendőr őrnagy és csapatai elhagyták Sopront, hogy a királyt Budapestre kísérjék. Helyüket Budaházy Miklós és csapatai vették át, akik viszont Horthyhoz voltak hűek. A községeinkben állomásozó szabadcsapatokat a magyar rendőrség és az osztrák hírszerzés is folyamatosan megfigyelte. Az magyar rendőrség 1922. februári jelentése szerint Sarródon 186 fő, Nyárosmajorban 2 tiszt és 52 fő legénység, Mekszikópusztán 20-25 tiszt és 116 fő legénység, összesen körülbelül 380 fő tartózkodott. (Békés, 2007, Botlik, 2010)
Zadravecz István tábori püspök, aki 1922. február 20-án páter Bónis kérésére látogatta meg a felkelőket naplójában így emlékezik vissza: „A vezérek Sarudon (Sarród) vagy Osliban privát házakban laknak. A jámbor, jó katolikus nép nagyon szívesen látja őket. Jöttömre összefutott az egész község apraja-nagyja, s én beszédet intézve hozzájuk, megköszöntem szeretetüket, amellyel viseltetnek a felkelők iránt. Mexikó-majorban is örömet jelentett jöttöm híre. Vagy 200 felkelő mind otthon volt. Éretlen gyerekeket és aggastyánokat láttam együtt… egy nagyapát unokájával… s mind-mind egy vágytól ég: osztrák ellen menni, magyar integritásért küzdeni. […] Hazafias ünnepi estét is adtak a felkelők. Engem nagyon meghatottak a füsöltölgő istállómécses világánál, pokróc kortinás (függöny) színpadon leadott irredenta énekek és szavallatok. Valami nagyon fájt. Ezek már nem azok a tavalyi huligánok, csak bújdosó magyarok, politizálgató, haldokló irredenták.” (Borsányi, 1967, p. 179.)
A felkelők vezetői a Társadalmi Szervezetek Központján keresztül megkeresték Bethlen István miniszterelnököt, közölték, hogy lojalitásuk mellett nem kívánnak a magyar hadseregbe lépni, de várnak, amíg lehetőség kínálkozik újabb fegyveres fellépésre. Fedőszervként létrehozták a Dunántúli Munkaközvetítő Hivatalt, és a Felkelő Munkáselhelyezési Bizottságot. Hivatalosan az Esterházy Hitbizomány alkalmazásában álltak, de a télen a mezőgazdasági munkák szünetelésével inkább támogatásokból élhettek. Gazdasági vezetőjük páter Bónis volt, akinek feladata ezeknek a forrásoknak az előteremtése is volt. Több szervezet is segítette őket a támogatások összegyűjtésében. (Botlik, 2010)
Élő Dezső is megemlékezett 1937-ben monográfiájában az akkori felkelőkről és hatásukról a falura: „Nagy befolyással volt a háború utáni hangulat kialakulására a felkelők itteni tartózkodása. (1921-22.) Neki köszönhető, hogy a háború után kapott nemzetközies és nemzetellenes szellem csírájában elfulladt. Ez időtől fogva a nép újra készen áll arra, hogy fegyverrel védje a hazát. Nem fél a katonáskodástól, sőt kívánta, hogy már egyszer fiai újból katonák lehessenek, mert csak ott tanulják meg a rendet. E szép nyereségnek ára is lett. A felkelők könnyelmű élete megtetszett az itteni fiatalságnak, ami sok anyagi romlást hozott maga után.” (Élő, 1937 p. 70.)
Február elején Nádosy Imre országos rendőrfőkapitány Budapestre kérette P. Bónist, Budaházyt és Szabót, hogy tartsanak beszámolót az itt folyó eseményekről, majd felszólította őket az anyaországi illetőségű felkelők elbocsátására. Hunyecz Károly csendőr ezredes február 22.-én ellenőrizte, és nyugtázta, hogy a parancsot végrehajtották. Ezután kb.144 maradt a létszámuk. (Békés, 2007, Botlik, 2010)
Március 24-én éjjel a felkelők megtámadták a mosonbánfalvi (Apetlon) csendőrőrsöt, ahol egy osztrák csendőr esett el, igyekeztek befolyásolni az akkori osztrák választásokat plakátokkal és propaganda tevékenységekkel. (Békés, 2007, Botlik, 2010)
Esterházy Pál herceget – akinek jelentős területei maradtak Ausztriában – 1922 tavaszán politikai és sajtótámadások érték, hogy határ melletti birtokain menedéket ad a “banditák”-nak, ezért májusban Nagy Emil, az Esterházy-uradalom jogtanácsosa levélben kérte P. Bónist, hogy hagyják el ezeket a birtokokat. Ezután parancsnokságukat Osliba helyezték, és a csapatok a határtól beljebb vonultak Kistölgyfamajorba, Agyagosba, Szergénybe és Petőházára. (Békés, 2007, Botlik, 2010)
Július 17-ére a felkelők egy betörést terveztek a megszállt osztrák területekre, ezt azonban későbbre 24-25-ére halasztották, mert a népszövetség tanácsa, július 21-én tárgyalta a magyar-osztrák Határmegállapító Bizottság javaslatát az új, végleges határról. A betörést három irányból tervezték, Héjjas Iván vezetésével Mosonmagyaróvár felől, Budaházy Miklós és Szabó József vezetésével Kapuvár felől, és délen Apáthy László csapatai Körmend irányából. Azonban a kormány értesült a szervezkedésről, a rendőrséggel, a csendőrséggel és a honvédséggel együtt lehallgatta a telefonokat, elfogatta a táviratokat és leszállítatta a vonatokról a felkelésre igyekvő embereket. Július 27-ére a felkelést minden ellenállás nélkül végleg felszámolták. A becsült adatok szerint 1200-1300 főre tehető a felkelésben résztvevők száma. A vezetők ellen eljárás indult, a legénységi állományt viszont hazaengedték, az elcsatolt területekről származókat pedig kijelölt lakhelyekre toloncolták. Kis idő múltán a vezetők is kormányzói kegyelemben részesültek. (Békés, 2007, Botlik, 2010)
Felhasznált irodalom
Békés M. (2007): A Fegyveres Revízió Útja Nyugat-Magyarországon. Vasi Szemle 2007/4.
Borsányi Gy. (1967): Páter Zadravecz titkos naplója. Kossuth Könyvkiadó, Budapest.
Botlik J. (2010): A Második Nyugat-Magyarországi Felkelés. Vasi Szemle 2010/4.
Tóth I. (2020): Két Anschluss között – Nyugat-Magyarország és Burgenland Wilsontól Hitlerig. Kronosz Könyvkiadó Kft., Pécs.
Zsiga T. (1989): Horthy ellen, a királyért. Gondolat Könyvkiadó, Budapest.
Zsiga T. (2003): “Communitas Fidelissima” Szentpéterfa. A Magyar-Osztrák határmegállapítás. Kiadó Corn Kft., Szombathely.
