1956 Sarródon

Mészáros József II. éves hallgató visszaemlékezése

„1955 szeptemberében iratkoztam be a főiskolára. Az ismert és komfortos diákotthonban (konviktusban) laktunk. Kétágyas szobákban egy idősebb és egy fiatalabb hallgatót helyeztek el. Szerencsémre egy intelligens és rendes társat kaptam, akit magunk között »tanítónak« becéztünk, mert már néhány szemeszter pedagógiát is tanult. Nagy Árpádnak hívták, gyakran volt társasági életünk központja mint humoros és szórakoztató személy.

Október 26-án mi diákok, Nagy Árpád, Varga Erzsi, Sitányi Lajos, Csendes József, egy csoportban voltunk, Nagy Árpád volt tulajdonképp en a vezetőnk. Kezében egy könyvvel, elkezdte a Marseillaise-t énekelni. Erre három katona jött elénk erélyes lépésekkel, középen egy tiszt, jobbról-balról géppisztolyos kísérővel. Odaért hozzánk, kezében sapkájával megállított bennünket és kérdezte, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy vegyék le a csillagot, jöjjenek velünk, de azt válaszolta: »Menjenek vissza, különben nagy tragédia lesz!« Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, mert a következő pillanatban tüzet nyitottak ránk. A gépfegyverek első sortűzét még láttam, aztán a földre vetettem magam. Éles töltényekkel lőttek. A kézigránátok még ijesztőbben csattogtak körülöttünk. Fekve maradtam, amíg végre elhallgattak a fegyverek, és sejtelmem sem volt a valódi tragédiáról. Amikor feltápászkodtam, a füsttől és a levegőben gomolygó portól nem sokat láttam, csak a sebesültek kiáltozása utalt a katasztrófa nagyságára. Mivel a katonák direkt a tömegre lőttek, a menekülni próbálókat szabályosan lemészárolták. A halottak és a sebesültek látványa leírhatatlan és ma is mélyen belém vésődött borzalom.

Később tanúkat kérdeztem, mi történt Nagy Árpáddal, Varga Erzsivel, akik meghaltak. Azt mondták, hogy Nagy Árpád állva maradt, és odakiáltott nekik: »Na, mikor fogy el az ijesztőtöltényetek?« Ő teljes sorozatot kapott.

A laktanyából egy teherkocsi jött ki, mert sem mentő, sem orvos nem volt a közelben, és erre raktuk a sebesülteket, halottakat. Varga Erzsi még élt, Nagy Árpád is, de néhányra már rá sem lehetett ismerni. Gyorsan, amit csak találtak, mindenféle járművet felhasználtak az áldozatok szállítására. A kórház persze nem volt felkészülve ennyi sebesült, ekkora vérveszteség fogadására. Amikor a lakosság az igazi tragédiáról tudomást szerzett, a kórház előtt fenyegetni kezdte a katonákat, akik félelmükben elmenekültek a teherautóval, egy sebesült fiatalemberről megfeledkezvén. Őt szegényt a laktanya mellett egy színben dugták el, aminek később még következményei lettek. Óriási volt a pánik, a káosz, a felháborodás.”

Bors Jenő sarródi lakos, műegyetemi hallgató közlése:

„Október 31-én visszautaztunk Sarródról Budapestre. De előtte még egy rettenetesen nehéz szülői fájdalmat kellett megpróbálnom enyhíteni, sikertelenül. Meglátogattam jó barátom, Nagy Árpi szüleit, akiket reménytelenül kétségbeesett helyzetben találtam. Egyetlen gyermekük, aki az Akadémián tanult, a mosonmagyaróvári vérengzés egyik áldozata lett. Emlékét azon hősök között őrizzük, akik a magyar szabadságért vesztették életüket.

Temetésén a süttöri laktanyából katonák jöttek, és díszlövésekkel búcsúztatták, a sarródi diákok nevében nemzeti színű szalaggal díszített koszorút helyezett el a síron Sánta Lajos. Ugyanekkor sebesült meg Élő Zoltán, Dr. Élő Dezső fia, aki kezelésre Bécsbe került.

Sajnos a forradalom nem érte el a célját, november 4-én bejöttek a szovjet csapatok, és a régi kommunista rendszer újraszervezte magát. Akik részt vettek a forradalmi eseményekben, megtorlásra számíthattak. Vagy a megtorlástól való félelem vagy a jobb élet reménye sok embert arra ösztönzött, hogy elhagyja hazáját. A forradalom alatt a nyitott határokon szabadon átléphettek, november 4-én azonban már szökniük kellett az embereknek, mivel visszaállították a határzárt. Falunkon keresztül is rengetegen Nyugatra menekültek. Ezekben az időkben a pomogyi templomtorony ki volt világítva, mutatva az utat. Az itt élők egy része, kihasználva helyismeretét és mások kiszolgáltatottságát, embereket csempészett át a határon.

A faluból, amikor még szabad volt az átjárás, többen átmentek a szomszédos falura osztrák falvakba, árut cseréltek, élelmiszert vittek ki, és kávét, trisót, rizst, narancsot, szappant valamint egyéb ipari cikkeket hoztak be, s meglátogatták azokat a családokat, akiknél a két háború között – mint cseregyerek – német nyelvet tanulni voltak kint. A menekültek, látva, hogy a forinttal kint nem érnek semmit, elszórták pénzüket. A helyiek egy része komoly bevételre tett szert, és a szóbeszéd szerint ebből sok ház felépült. Falunk fiatalságának egy része is elhagyta az országot, oka ennek az a szóbeszéd is volt, hogy a fiatalokat kiviszik a Szovjetunióba.

Falunkba a szovjetek először tehergépkocsival hoztak katonákat, hármat leraktak a falu északi határánál, a mai Kócsagvár helyén, akik sátorban laktak és őrködtek. Később két szovjet tank jött, egyik László-major felé ment, és a vasúti átjárónál állt meg, a másik a plébániához állt, majd a peregháztól északra, Nyárosmajor felé is vezényeltek egy tankot.

A visszarendeződött politikai vezetés a határokat magyar határőrökkel is védette, falunk másik hősi halottja Módos József, aki Kőszeg környékén teljesített szolgálatot, és 1957. január 16-án, szolgálatának teljesítése közben halt meg, valószínűleg a külföldre menekülők ölték meg.

A megtorlás Sarródot sem kerülte el, a jegyzőség hivatalában voltak a kihallgatások, többeket megvertek, volt, akit elvittek teherautóval, embercsempészésért többen börtönbüntetést kaptak.

Nagy Árpád életrajza

szeptember 15-én Sarródon látta meg a napvilágot. Általános iskolai tanulmányait, az alsó tagozatot szülőfalujában, a felső tagozatot a fertődi iskolában végezte. Középiskolai tanulmányait Sopronban a tanítóképzőn végezte. Mint érettségiző tanuló került Mosonmagyaróvárra, a Mezőgazdasági Akadémiára. Szülei mindketten Sarródon éltek, és kereskedelmi tevékenységgel foglalkoztak. Kislány testvére kétéves korában meghalt, és ez nagyon megviselte mindkét szülőt, különösen az édesanyát. Minden reményük egyetlen gyermekükben, Árpádban volt, aki dicséretes módon végezte akadémiai tanulmányait. 1945-től 1956-ig tizenegy esztendő telt el. A magyar nép helyzete az 1950-es évektől egyre elviselhetetlenebbé vált. Sztálin és Rákosi embertelen politikája, kegyetlen diktatúrája eredményeként a budapesti egyetemisták békés tüntetést szerveztek, és 16 pontban fogalmazták meg a magyar nép követeléseit. Magyarország minden egyetemi városában feszült figyelemmel kísérték a diákok a budapesti eseményeket, így Mosonmagyaróváron is. Nemes céljaikat az ifjúság és a magyar nemzet vértelen úton akarta kivívni. Nem a magyar ifjúság, nem a magyar nép az ok, hogy nem így történt. A forradalom közvetlen okozója Gerő Ernő mélyen sértő, vérlázító beszéde volt. Az ifjúság megmozdulását soviniszta, fasiszta megmozdulásnak nevezte, a tüntetőket pedig csőcseléknek. Az egyetemisták öttagú bizottságát fogadta, várakoztatta, aztán alattomosan legyilkolta. Ennek hírére a felháborodott tömeg megrohanta a rádió épületét. Így lett a békés tüntetésből fegyveres felkelés.

Mosonmagyaróváron a 300 fő akadémiai hallgató járta a város utcáit. Ellenállhatatlan erővel tört ki a tettvágy az ifjúságból. A Marxista Tanszék vezetője szinte fenyegetően figyelmeztette a diákságot. Statárium van, tilos minden gyülekezés, gyűlés és tüntetés. „– Ne tegyenek örültséget! Azt akarják, hogy halomra lőjék Magukat?” A marxista vezér vészjósló szavai azonban nem ijesztették meg az ifjúságot. Október 25-én délután a statárium ellenére 300 fő akadémista indult az ódon vár udvaráról, hogy néma felvonulással fejezze ki rokonszenvét a szabadságharcosok iránt. Az egyetemisták néma tüntetése felkeltette az óvári munkások érdeklődését. Az akadémia igazgatója, Dr. Varga Ernő megérkezett a főtérre, és azt tanácsolta diákjainak, hogy vonuljanak be a Várba, az intézmény falai közé, és várják meg a munkásság állásfoglalását. A diákok, ha nehezen is, de elfogadták igazgatójuk javaslatát. Az éjszaka egy része az ifjúság gyűléseivel telt el. Már éjfél is elmúlt, amikor a diákság nyugovóra tért, de nyugtalanul aludt.

október 26-a a mosonmagyaróvári forradalom napja, mely ködös, borongós őszi reggelt hozott. Éjszakai műszak után a munkásság is tüntetést szervezett, melynek híre ugyancsak eljutott az ifjúsághoz. Felemelő érzés volt, amikor a tüntető munkásság találkozott az ifjúsággal az óvári posta előtt. „Éljenek a munkások!” – kiáltották az akadémisták. „Éljenek az akadémisták!” – válaszolták kórusban a munkások. Az akadémisták és a munkások egymás nyakába borultak és sírtak. „Álljatok mögénk, fiúk!”

Elöl a munkások, utánuk az akadémisták, sokan, talán tízezren is voltak. A tömeg, köztük Nagy Árpád is bejárta Mosonmagyaróvár belvárosát, és közben vésők és kalapácsok használatával a középületekről lekerültek a vörösre festett bádogcsillagok. Közben a tömeg ujjongott, és biztatott „Üsd, nem apád!” Bekövetkezett a jóslat, melyet egy híres angol politikus mondott, hogy a proletariátus vascsapatai maguk fogják megsemmisíteni áruló vezetőiket, és sárba tiporják a vörös zsarnokság gyűlölt szimbólumát, az ötágú vörös csillagot.

A csillaghullás után a nép elénekelte a Himnuszt, s utána egy elsőéves főiskolás, Steinhardt László elszavalta a Nemzeti dalt a Nepomuki Szent János-szobor talapzatáról. A felkelők tízezres tábora kettévált. A kisebb létszámú tömeg, melyhez csatlakoztak az Akadémia bátrabb diákjai, a szokásos jelszavakat skandálva mentek az ipartelepek felé. Elhaladva a rendőrség előtt, csodálkozva látták, hogy a rendőrőrs parancsnoka a kapuban fegyver nélkül várta már a tüntetőket. Lengették a vörös csillagtól megfosztott sapkájukat, s elégedetten mutatták, hogy a rendőrségi épületről ők távolították el a vörös csillagot.

Településünk hősi halottja, Nagy Árpád is ebben a tömegben haladt az élen, kezében a magyar zászlóval. Érintve a Timföldgyárat, az ÁVH-s laktanya felé vették az irányt. A tömeg megállt a laktanya előtt, és naiv lelkesedéssel kiabálta: „Éljen a magyar honvédség!” Válaszul több gépfegyver elkezdett észveszejtően kattogni, ropogtak a géppisztolyok, dörrentek a kézigránátok, s pillanatok alatt sebesültek jajkiáltása, haldoklók halálhörgése töltötte be a puskaporos levegőt. Lehetett hallani a könyörgő hívást: „Istenem, segíts!” Dudást és társait nem hatotta meg a tömeg lelkesedése, sebesültek jajkiáltása, még egyszer tüzet zúdított a békésen tüntető nép közé. A tüntetők megdöbbenten észlelték, hogy a dolog véresen komoly.

Egy fiatal szőke akadémista, Nagy Árpád nevetett társaira, hogy azok gyorsan lefeküdtek, és azt kiáltotta: „Mennyi sok vaktöltényetek van, mikor hagyjátok már abba?” Abban a pillanatban vér fröcskölt az arcára, a saját vére, s a mosolyt az arcán csodálkozás váltotta fel. A hasába lőttek egy egész sorozatot. Egy óra múlva meghalt a kórházi ágyon. Holttestét másnap nagybátyja lovas kocsival szállította Sarródra. Árpád holttestét az utcafrontra nyíló üzletükben ravatalozták fel. Temetésén a település aprajanagyja részt vett, hogy hősi halottjuktól méltó búcsút vegyenek. Szomorú órák napok voltak ezek a település életében. Gyászolt a falu, gyászoltak a környező települések. Siratták ismerve vagy ismeretlenül Nagy Árpádot, és mindazokat a hazafiakat, akik életüket áldozták a magyar nép szabadságáért.

A sarródi gazdásznak készülő akadémista beírta nevét Sarród, de a haza történelmébe is. A forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat kezdeményezésére és Sarród Község Önkormányzata javaslatára Nagy Árpád hősi halott posztumusz kitüntetésben részesült 2006. október 22-én Mosonmagyaróváron. Településünk lakói minden évben rövid ünnepség keretében emlékeznek meg róla síremléke előtt.