Címke: 1956

  • Dr. Élő Dezső (1904 – 1975)

    Dr. Élő Dezső (1904 – 1975)

    Édesapám, Dr. Élő Dezső 1904. február 2-án, Czillinger Veronikának és Élő Máthénak a 10. gyermekeként született. Édesapja Sarród bírója volt.

    Apám az elemi iskolát a szülőfalujában végezte el. A gimnáziumot Szentgotthárdon, a szerzeteseknél látogatta. A gazdasági főiskola elvégzése után Pestre került, ahol a közgazdasági egyetemen tanult és ledoktorált. Az egyetemi évek alatt nővérénél, Élő Annánál lakott, aki a postánál dolgozott. Annus néni úgy gondoskodott róla, mint egy második anya. Nagyon szerény körülmények között éldegéltek.

    Budapesten ismerte meg édesanyámat, Földényi Ilonát. Ebből a házasságból 1933-ban Zoltán fia született. A kis család a következő években nagyon szűkösen élt, hiszen a 30-as években gazdasági válság volt. Apám nagy nehezen a postánál kapott egy 80 pengős állást.

    Ebben az időben kezdte meg a falukutatást. Így született meg Sarród monográfiája, mely úttörő munka volt. A könyv a Magyar Társaság Falukutató Intézetének 1935. évi községmonográfia-pályázatán első díjat nyert. A monográfia 1937-ben jelent meg az Országos Széchenyi Szövetség támogatásával.

    A kiadás költségéhez sok sarródi is hozzájárult. Még az Amerikába kivándorolt sarródiak is küldtek pénzt.

    A második világháború az ország megnagyobbodását hozta. A háború szakemberhiányt okozott, mely édesapámnak új lehetőséget nyitott. Így lett édesapám a bályoki uradalom állami gondnoka. Ez az állami birtok Trianon előtt a Károlyi grófok tulajdona volt. Bályokot a háború után kényszerből egy román hercegnek eladták. Ha jól emlékszem, a neve Gika volt. Miután Erdély egy része megint hozzánk tartozott, a Károlyiak vissza akarták Bályokot perelni. Míg a per folyt, édesapám lett az állam megbízásából a birodalom gondnoka.

    Az öreg Károlyi gróf Bályokot – habár a pernek még nem volt vége – lányának, Károlyi Conzuelonak ajándékozta, aki ifj. Horthy Miklós elvált felesége volt. Conzuelonak két lánya volt, Zsófi és Nicolette. A grófnő apám közbenjárására többször Bályokon nyaralt lányaival, így lettünk pár évig a grófnővel szorosabb kapcsolatban.

    A politikai helyzet és az oroszok közeledése minket is elűzött. 1944 őszén a nagy esőzések közepette 3 szekérrel nyugat felé menekültünk. Elől apám, a közepén én, mint 10 éves, és édesanyám hátul. Az út nehéz volt, hiszen belekerültünk a visszavonuló német és magyar csapatok áradatába. A Dunántúlra megérkezve egy darabig Sarródon is laktunk. Édesanyám öccse, aki hivatásos tiszt volt azt tanácsolta, hogy menjünk vissza Pestre, mert egy nagyvárosban az elfoglalást jobban át lehet vészelni. Így kerültünk 1944 késő őszén nagyanyámhoz Pestre. Karácsonykor a gyűrű bezáródott Budapest körül. Ezután, kb. 8 hétig harc tört ki. A járőrök minden férfit összeszedtek, és így apám is, rossz felszereléssel pár hétig harcolt. Az összeomlás előtt pár nappal sikerült hazamenekülnie. Itt vészeltük át szerencsésen a vár alatt a főváros elfoglalását.

    A háború után Bihar megyében béreltünk egy kis tanyát. A gazdálkodásnak, sok politikai és természeti csapások után szomorú vége lett: a kuláküldözés elől a kevés maradék értékkel és 2 lóval Szombathelyre menekültünk. Itt apám sógora, Komatits András adott nekünk menedéket a házában. Itt is megpróbáltunk egy új egzisztenciát felépíteni, de a politikai helyzet biztosította a belebukást.

    Végre sikerült apámnak egy állami gazdaságban intézői állást kapni. Itt egy rossz termés után szabotázs ürügye alatt letartóztatták. Hamis vádakkal egy évre bebörtönözték. Édesanyám és én Pestre költöztünk nagyanyámhoz, és itt vártuk szabadulását. A börtön után mint szenesember, majd mint kifutó egy papírüzletben dolgozott. Ebben az időben kezdte el Sarród monográfiájának folytatását. Ez több mint egy évtizedes munka volt. Mikor végre készen lett, 1000 oldalt számolt. Emlékszem, mikor hazajött, levetette rossz nadrágját és egy kevésbé lehordottat vett fel. Így járt estéről-estére a várba, a levéltárba, ahol szorgalmasan dolgozott. Itt barátja, Dr. Bottló Béla levéltáros volt a segítségére. Ő kereste ki a Sarródra vonatkozó latin nyelvű iratokat és más forrásokat. Egyesült erővel fordították a latin szöveget. Egy értékes, úttörő munka készült el. Halála után ez a kézirat több kézen ment keresztül, állítólag elégették. Talán félelemből, hogy esetleg rendszerellenes volt? Ez a megsemmisítés egy súlyos csapás úgy Sarród történetében, mint a falukutatási munkában. Ebből az időből csak Sarród első pecsétjének lenyomata maradt meg, melyet édesapám a levéltárban kevés pénzecskéjéből lemásoltatott.

    Engem politikai kijelentés miatt kizártak Budapest összes középiskolájából. Egy éven keresztül – Rákosi elvtárs diktatúrájának közepette – az egész országban egy gimnázium sem mert felvenni. Szerencsére Nagy Imre első időszakában a ferencesek visszakaptak egy gimnáziumot Szentendrén. A szerzetesek felvettek és itt érettségiztem le kitűnő eredménnyel. 3 éven át reggel és délben 1-1 ½ órát vonatoztam. Az érettségi után nem vettek fel az orvosira. Apám barátai besegítettek a debreceni Gazdasági Akadémiára, innen négy szemeszter után, mint osztályidegent, kizártak. Ezt követően 3 műszakban segédmunkásként dolgoztam egy kombájn gyárban. Éjszakai és nappali műszakban óránként 2,70 Ft-ot kerestem, ekkor 1 kg kenyér került 3 forintba. Ezután bemenekültem a Katolikus Teológiába, ahol 2 szemesztert bujdostam a katonaság elől.

    Szentendrén Faddy Othmár ferences szerzetes, a nagy hazafi volt a hittanárom. Apám általam ismerte meg őt, és csatlakozott a baráti köréhez. Az ÁVO egy éjszaka az egész társaságot letartóztatta és 8 év börtönbüntetést kapott. Szomorú évek következtek anyámra és rám nézve is.

    Közben Nagy Imre megint hatalomra került és engem rehabilitáltak. Így kerültem 1956 őszén Mosonmagyaróvárra, a gazdasági főiskolára. Itt csak pár hétig voltam, amikor kitört a forradalom. Az AVO laktanya előtt tüntettünk. Mint ismeretes, Dudás ezredes elvtárs lemészároltatott bennünket, több mint száz halott volt. A sortűz alatt levetettem magam a földre, ahol kézigránátok kis repeszeitől a derekam bal oldalán megsebesültem. Szerencsém volt, a sérülésem nem volt súlyos. A mellettem kúszó fiú meghalt. A kórházban elláttak, nem volt szükségem operációra. Horthyné sem ápolt, gyermekkorom óta nem láttam. Nem tudom, hogy honnan van az a hamis hír, hogy ő engem ápolgatott. (Az utolsó mondat magyarázat a Ferenczi házaspár munkájában szereplő Élő Dezső életrajzában közölt információhoz. – A Szerk.)

    Közben apám börtönben ült. De ott is megnyerte barátságos természetével az ÁVO-s őröket, hiszen közöttük is sok parasztgyerek volt. Később apám elmesélte nekem, hogy a gyűjtőben a parancsnok érettségi dolgozatát írta.

    Még meg kell jegyeznem, hogy az évek folyamán, amikor segédmunkás volt, szoros kapcsolatban volt Fekete Józseffel, a sarródi származású költővel.

    Apám a forradalom kitörésénél – ha jól tudom – Oroszlány-bányán volt. Itt, mikor az ÁVO-sokat letartóztatták a forradalmárok, megmentette szép beszédtartással a parancsnok életét. Ez – a nevét nem tudom – a kommunista visszaállt rendszerben sokat szaladgált apám érdekében, de sajnos nem tudta kiszabadítani a börtönből.

    Édesapám, miután kiszabadították a forradalmárok, hazament Pestre, habár Sarródon keresztül könnyen nyugatra menekülhetett volna, hű maradt a magyar földhöz. Ennek meg is fizette az árát, mert egy idő múlva az ÁVO-sok megjelentek és kb. 2 évre megint bezárták. Amikor kiszabadult, mint segédlaboráns a gyümölcsészeti főiskolán dolgozott és esténként folytatta a falukutatási munkáját.

    Én, mikor a kórházból kikerültem, az orosz forradalom napján pár diáktársammal Ausztriába menekültem. Innét Svájcba kerültem, ahol egy gazdag svájci család magához vett. A svájci állam ösztöndíjasaként elvégeztem az orvosi egyetemet.

    A családomat hónapokig nem tudtam értesíteni, hogy életben vagyok. Apámat soha nem engedték ki hozzám, de édesanyám párszor meglátogatott. Apámat betegsége alatt kétszer sikerült meglátogatnom.

    Az 56-os év után már nem értesültem a sarródi látogatásairól és a kutatásairól. Ebben az időben alakított ki szorosabb kapcsolatot a Ferenczi családdal, akik munkáját folytatták.

    1970–1971-ben agyvérzést kapott az apám, és bal oldalára lebénult. 1975. január 8-án meghalt. Sajnos nem voltam ott a temetésén. A sírnál Fekete József meghatóan búcsúzott el tőle a Farkasréti temetőben.

  • 1956 Sarródon

    A budapesti forradalom hírére Sarródon is megmozdult a lakosság. Az emberek elsősorban a Szabad Európa és a Szabad Kossuth Rádióból értesültek az eseményekről. Néhány nappal október 23-a után falunkban is felvonulást szerveztek, a menet este indult a templomtól. Félve az ötvenes évek légkörétől, nem mindenki csatlakozott a felvonuláshoz, sokan a házuk elől nézték a menetet. Zászlókkal, Kossuth-nótákat énekelve, jelszókat skandálva – „Aki magyar, velünk tart!” – vonultak egészen a Szentháromság-szoborig. A jegyzői hivatalnál leszedték a Rákosi-címert az épületről, és megtaposták. A hivatallal szemben a Dallos-szobor mellett levő kútra állt fel Bors József, és szavalta el a Nemzeti dalt, a tömeg egyöntetűen skandálta a refrént: „Rabok tovább nem leszünk!” A beszolgáltatási és egyéb dokumentumokat is kihozták a jegyzőségről, szétszórták és égették. A nép előtt megijedve állt Bödecs József jegyző, de senki nem bántotta. Olyan hangok is voltak, hogy csatlakozzanak a fertődi és fertőszéplaki felvonulókhoz, de ezt végül elvetették. A körülbelül száz fős tömeg beszélgetve szétoszlott, és hazament.

    Nemcsak sarródiak vettek részt a falut érintő eseményekben, hanem később pl. a nádgyár traktorával érkeztek a környező falvakból emberek, akik az akkori jegyzőt, Bödecs Józsefet keresték, rajta akarván megtorolni sérelmeiket. A helyiek józan belátása azonban erősebb volt, és megmentették őt a lincseléstől, azonban bujkálnia kellett. Az iskolában természetes volt, hogy levették a vörös csillagot, és helyére feltették a feszületet.

    „A soproni járás falvai közül Sarród népe is mindenét odaadta a harcoló és éhező Budapestnek,

    Október 30-án Fencz Ferenc, a Sarródi Munkástanács elnöke megbízta Bors Jenőt és Jäger Ferencet, hogy a soproni egyetemtől 3 tonnás teherkocsit kérjenek, amin a falu összegyűjtött segélyadománya elszállítható Budapestre. Már másnap Ridler Antal MEFESZ-megbízott átvette a község adományát.

    7 óra 41 perckor a IB-938-as rendszámú (Sopron útfenntartó) teherautó indult el, melynek rendeltetése eredetileg a VIII. kerületi Kilián laktanya volt. A szállítmány vegyes élelmiszert tartalmazott. A teherkocsi rakományának egy része a sarródiak ajándéka volt a fővárosnak. Még október 31-én igazolta ezt a Sarródi Munkástanács. A rakományt végül az Úri út 64. alatt adták le. Az átadás tényét Janik százados igazolta. A teherkocsiban négyen utaztak. Gyurátz János, Haller Ottó, Szigeti István kocsivezetők és Csányi Elek (tanársegéd) kísérő. A teherautó november 2-án hajnali 1 óra 30 perckor érkezett vissza Sopronba.”(1)

    Nagy Árpád, aki ebben az időben a Mosonmagyaróvári Mezőgazdasági Akadémia hallgatója volt, részt vett az ottani tüntetésekben, és sajnos hősi halált halt.

    Mészáros József II. éves hallgató visszaemlékezése

    „1955 szeptemberében iratkoztam be a főiskolára. Az ismert és komfortos diákotthonban (konviktusban) laktunk. Kétágyas szobákban egy idősebb és egy fiatalabb hallgatót helyeztek el. Szerencsémre egy intelligens és rendes társat kaptam, akit magunk között »tanítónak« becéztünk, mert már néhány szemeszter pedagógiát is tanult. Nagy Árpádnak hívták, gyakran volt társasági életünk központja mint humoros és szórakoztató személy.

    Október 26-án mi diákok, Nagy Árpád, Varga Erzsi, Sitányi Lajos, Csendes József, egy csoportban voltunk, Nagy Árpád volt tulajdonképp en a vezetőnk. Kezében egy könyvvel, elkezdte a Marseillaise-t énekelni. Erre három katona jött elénk erélyes lépésekkel, középen egy tiszt, jobbról-balról géppisztolyos kísérővel. Odaért hozzánk, kezében sapkájával megállított bennünket és kérdezte, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy vegyék le a csillagot, jöjjenek velünk, de azt válaszolta: »Menjenek vissza, különben nagy tragédia lesz!« Ez volt az utolsó szó, amit hallottam, mert a következő pillanatban tüzet nyitottak ránk. A gépfegyverek első sortűzét még láttam, aztán a földre vetettem magam. Éles töltényekkel lőttek. A kézigránátok még ijesztőbben csattogtak körülöttünk. Fekve maradtam, amíg végre elhallgattak a fegyverek, és sejtelmem sem volt a valódi tragédiáról. Amikor feltápászkodtam, a füsttől és a levegőben gomolygó portól nem sokat láttam, csak a sebesültek kiáltozása utalt a katasztrófa nagyságára. Mivel a katonák direkt a tömegre lőttek, a menekülni próbálókat szabályosan lemészárolták. A halottak és a sebesültek látványa leírhatatlan és ma is mélyen belém vésődött borzalom.

    Később tanúkat kérdeztem, mi történt Nagy Árpáddal, Varga Erzsivel, akik meghaltak. Azt mondták, hogy Nagy Árpád állva maradt, és odakiáltott nekik: »Na, mikor fogy el az ijesztőtöltényetek?« Ő teljes sorozatot kapott.

    A laktanyából egy teherkocsi jött ki, mert sem mentő, sem orvos nem volt a közelben, és erre raktuk a sebesülteket, halottakat. Varga Erzsi még élt, Nagy Árpád is, de néhányra már rá sem lehetett ismerni. Gyorsan, amit csak találtak, mindenféle járművet felhasználtak az áldozatok szállítására. A kórház persze nem volt felkészülve ennyi sebesült, ekkora vérveszteség fogadására. Amikor a lakosság az igazi tragédiáról tudomást szerzett, a kórház előtt fenyegetni kezdte a katonákat, akik félelmükben elmenekültek a teherautóval, egy sebesült fiatalemberről megfeledkezvén. Őt szegényt a laktanya mellett egy színben dugták el, aminek később még következményei lettek. Óriási volt a pánik, a káosz, a felháborodás.”

    Bors Jenő sarródi lakos, műegyetemi hallgató közlése:

    „Október 31-én visszautaztunk Sarródról Budapestre. De előtte még egy rettenetesen nehéz szülői fájdalmat kellett megpróbálnom enyhíteni, sikertelenül. Meglátogattam jó barátom, Nagy Árpi szüleit, akiket reménytelenül kétségbeesett helyzetben találtam. Egyetlen gyermekük, aki az Akadémián tanult, a mosonmagyaróvári vérengzés egyik áldozata lett. Emlékét azon hősök között őrizzük, akik a magyar szabadságért vesztették életüket.

    Temetésén a süttöri laktanyából katonák jöttek, és díszlövésekkel búcsúztatták, a sarródi diákok nevében nemzeti színű szalaggal díszített koszorút helyezett el a síron Sánta Lajos. Ugyanekkor sebesült meg Élő Zoltán, Dr. Élő Dezső fia, aki kezelésre Bécsbe került.

    Sajnos a forradalom nem érte el a célját, november 4-én bejöttek a szovjet csapatok, és a régi kommunista rendszer újraszervezte magát. Akik részt vettek a forradalmi eseményekben, megtorlásra számíthattak. Vagy a megtorlástól való félelem vagy a jobb élet reménye sok embert arra ösztönzött, hogy elhagyja hazáját. A forradalom alatt a nyitott határokon szabadon átléphettek, november 4-én azonban már szökniük kellett az embereknek, mivel visszaállították a határzárt. Falunkon keresztül is rengetegen Nyugatra menekültek. Ezekben az időkben a pomogyi templomtorony ki volt világítva, mutatva az utat. Az itt élők egy része, kihasználva helyismeretét és mások kiszolgáltatottságát, embereket csempészett át a határon.

    A faluból, amikor még szabad volt az átjárás, többen átmentek a szomszédos falura osztrák falvakba, árut cseréltek, élelmiszert vittek ki, és kávét, trisót, rizst, narancsot, szappant valamint egyéb ipari cikkeket hoztak be, s meglátogatták azokat a családokat, akiknél a két háború között – mint cseregyerek – német nyelvet tanulni voltak kint. A menekültek, látva, hogy a forinttal kint nem érnek semmit, elszórták pénzüket. A helyiek egy része komoly bevételre tett szert, és a szóbeszéd szerint ebből sok ház felépült. Falunk fiatalságának egy része is elhagyta az országot, oka ennek az a szóbeszéd is volt, hogy a fiatalokat kiviszik a Szovjetunióba.

    Falunkba a szovjetek először tehergépkocsival hoztak katonákat, hármat leraktak a falu északi határánál, a mai Kócsagvár helyén, akik sátorban laktak és őrködtek. Később két szovjet tank jött, egyik László-major felé ment, és a vasúti átjárónál állt meg, a másik a plébániához állt, majd a peregháztól északra, Nyárosmajor felé is vezényeltek egy tankot.

    A visszarendeződött politikai vezetés a határokat magyar határőrökkel is védette, falunk másik hősi halottja Módos József, aki Kőszeg környékén teljesített szolgálatot, és 1957. január 16-án, szolgálatának teljesítése közben halt meg, valószínűleg a külföldre menekülők ölték meg.

    A megtorlás Sarródot sem kerülte el, a jegyzőség hivatalában voltak a kihallgatások, többeket megvertek, volt, akit elvittek teherautóval, embercsempészésért többen börtönbüntetést kaptak.

    Jegyzet

    1: Óvári gazdászok és tanáraik az 1956-os forradalomban. Összeállította és írta Dr. Nagy Miklós, Sinzing, 2013. (Németország)

    Nagy Árpád életrajza

    szeptember 15-én Sarródon látta meg a napvilágot. Általános iskolai tanulmányait, az alsó tagozatot szülőfalujában, a felső tagozatot a fertődi iskolában végezte. Középiskolai tanulmányait Sopronban a tanítóképzőn végezte. Mint érettségiző tanuló került Mosonmagyaróvárra, a Mezőgazdasági Akadémiára. Szülei mindketten Sarródon éltek, és kereskedelmi tevékenységgel foglalkoztak. Kislány testvére kétéves korában meghalt, és ez nagyon megviselte mindkét szülőt, különösen az édesanyát. Minden reményük egyetlen gyermekükben, Árpádban volt, aki dicséretes módon végezte akadémiai tanulmányait. 1945-től 1956-ig tizenegy esztendő telt el. A magyar nép helyzete az 1950-es évektől egyre elviselhetetlenebbé vált. Sztálin és Rákosi embertelen politikája, kegyetlen diktatúrája eredményeként a budapesti egyetemisták békés tüntetést szerveztek, és 16 pontban fogalmazták meg a magyar nép követeléseit. Magyarország minden egyetemi városában feszült figyelemmel kísérték a diákok a budapesti eseményeket, így Mosonmagyaróváron is. Nemes céljaikat az ifjúság és a magyar nemzet vértelen úton akarta kivívni. Nem a magyar ifjúság, nem a magyar nép az ok, hogy nem így történt. A forradalom közvetlen okozója Gerő Ernő mélyen sértő, vérlázító beszéde volt. Az ifjúság megmozdulását soviniszta, fasiszta megmozdulásnak nevezte, a tüntetőket pedig csőcseléknek. Az egyetemisták öttagú bizottságát fogadta, várakoztatta, aztán alattomosan legyilkolta. Ennek hírére a felháborodott tömeg megrohanta a rádió épületét. Így lett a békés tüntetésből fegyveres felkelés.

    Mosonmagyaróváron a 300 fő akadémiai hallgató járta a város utcáit. Ellenállhatatlan erővel tört ki a tettvágy az ifjúságból. A Marxista Tanszék vezetője szinte fenyegetően figyelmeztette a diákságot. Statárium van, tilos minden gyülekezés, gyűlés és tüntetés. „– Ne tegyenek örültséget! Azt akarják, hogy halomra lőjék Magukat?” A marxista vezér vészjósló szavai azonban nem ijesztették meg az ifjúságot. Október 25-én délután a statárium ellenére 300 fő akadémista indult az ódon vár udvaráról, hogy néma felvonulással fejezze ki rokonszenvét a szabadságharcosok iránt. Az egyetemisták néma tüntetése felkeltette az óvári munkások érdeklődését. Az akadémia igazgatója, Dr. Varga Ernő megérkezett a főtérre, és azt tanácsolta diákjainak, hogy vonuljanak be a Várba, az intézmény falai közé, és várják meg a munkásság állásfoglalását. A diákok, ha nehezen is, de elfogadták igazgatójuk javaslatát. Az éjszaka egy része az ifjúság gyűléseivel telt el. Már éjfél is elmúlt, amikor a diákság nyugovóra tért, de nyugtalanul aludt.

    október 26-a a mosonmagyaróvári forradalom napja, mely ködös, borongós őszi reggelt hozott. Éjszakai műszak után a munkásság is tüntetést szervezett, melynek híre ugyancsak eljutott az ifjúsághoz. Felemelő érzés volt, amikor a tüntető munkásság találkozott az ifjúsággal az óvári posta előtt. „Éljenek a munkások!” – kiáltották az akadémisták. „Éljenek az akadémisták!” – válaszolták kórusban a munkások. Az akadémisták és a munkások egymás nyakába borultak és sírtak. „Álljatok mögénk, fiúk!”

    Elöl a munkások, utánuk az akadémisták, sokan, talán tízezren is voltak. A tömeg, köztük Nagy Árpád is bejárta Mosonmagyaróvár belvárosát, és közben vésők és kalapácsok használatával a középületekről lekerültek a vörösre festett bádogcsillagok. Közben a tömeg ujjongott, és biztatott „Üsd, nem apád!” Bekövetkezett a jóslat, melyet egy híres angol politikus mondott, hogy a proletariátus vascsapatai maguk fogják megsemmisíteni áruló vezetőiket, és sárba tiporják a vörös zsarnokság gyűlölt szimbólumát, az ötágú vörös csillagot.

    A csillaghullás után a nép elénekelte a Himnuszt, s utána egy elsőéves főiskolás, Steinhardt László elszavalta a Nemzeti dalt a Nepomuki Szent János-szobor talapzatáról. A felkelők tízezres tábora kettévált. A kisebb létszámú tömeg, melyhez csatlakoztak az Akadémia bátrabb diákjai, a szokásos jelszavakat skandálva mentek az ipartelepek felé. Elhaladva a rendőrség előtt, csodálkozva látták, hogy a rendőrőrs parancsnoka a kapuban fegyver nélkül várta már a tüntetőket. Lengették a vörös csillagtól megfosztott sapkájukat, s elégedetten mutatták, hogy a rendőrségi épületről ők távolították el a vörös csillagot.

    Településünk hősi halottja, Nagy Árpád is ebben a tömegben haladt az élen, kezében a magyar zászlóval. Érintve a Timföldgyárat, az ÁVH-s laktanya felé vették az irányt. A tömeg megállt a laktanya előtt, és naiv lelkesedéssel kiabálta: „Éljen a magyar honvédség!” Válaszul több gépfegyver elkezdett észveszejtően kattogni, ropogtak a géppisztolyok, dörrentek a kézigránátok, s pillanatok alatt sebesültek jajkiáltása, haldoklók halálhörgése töltötte be a puskaporos levegőt. Lehetett hallani a könyörgő hívást: „Istenem, segíts!” Dudást és társait nem hatotta meg a tömeg lelkesedése, sebesültek jajkiáltása, még egyszer tüzet zúdított a békésen tüntető nép közé. A tüntetők megdöbbenten észlelték, hogy a dolog véresen komoly.

    Egy fiatal szőke akadémista, Nagy Árpád nevetett társaira, hogy azok gyorsan lefeküdtek, és azt kiáltotta: „Mennyi sok vaktöltényetek van, mikor hagyjátok már abba?” Abban a pillanatban vér fröcskölt az arcára, a saját vére, s a mosolyt az arcán csodálkozás váltotta fel. A hasába lőttek egy egész sorozatot. Egy óra múlva meghalt a kórházi ágyon. Holttestét másnap nagybátyja lovas kocsival szállította Sarródra. Árpád holttestét az utcafrontra nyíló üzletükben ravatalozták fel. Temetésén a település aprajanagyja részt vett, hogy hősi halottjuktól méltó búcsút vegyenek. Szomorú órák napok voltak ezek a település életében. Gyászolt a falu, gyászoltak a környező települések. Siratták ismerve vagy ismeretlenül Nagy Árpádot, és mindazokat a hazafiakat, akik életüket áldozták a magyar nép szabadságáért.

    A sarródi gazdásznak készülő akadémista beírta nevét Sarród, de a haza történelmébe is. A forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján a Győr-Moson-Sopron Megyei Önkormányzat kezdeményezésére és Sarród Község Önkormányzata javaslatára Nagy Árpád hősi halott posztumusz kitüntetésben részesült 2006. október 22-én Mosonmagyaróváron. Településünk lakói minden évben rövid ünnepség keretében emlékeznek meg róla síremléke előtt.

    Felhasznált irodalom

    Sarródi Hírek 2006. októberi száma