Édesapám, Dr. Élő Dezső 1904. február 2-án, Czillinger Veronikának és Élő Máthénak a 10. gyermekeként született. Édesapja Sarród bírója volt.
Apám az elemi iskolát a szülőfalujában végezte el. A gimnáziumot Szentgotthárdon, a szerzeteseknél látogatta. A gazdasági főiskola elvégzése után Pestre került, ahol a közgazdasági egyetemen tanult és ledoktorált. Az egyetemi évek alatt nővérénél, Élő Annánál lakott, aki a postánál dolgozott. Annus néni úgy gondoskodott róla, mint egy második anya. Nagyon szerény körülmények között éldegéltek.
Budapesten ismerte meg édesanyámat, Földényi Ilonát. Ebből a házasságból 1933-ban Zoltán fia született. A kis család a következő években nagyon szűkösen élt, hiszen a 30-as években gazdasági válság volt. Apám nagy nehezen a postánál kapott egy 80 pengős állást.
Ebben az időben kezdte meg a falukutatást. Így született meg Sarród monográfiája, mely úttörő munka volt. A könyv a Magyar Társaság Falukutató Intézetének 1935. évi községmonográfia-pályázatán első díjat nyert. A monográfia 1937-ben jelent meg az Országos Széchenyi Szövetség támogatásával.
A kiadás költségéhez sok sarródi is hozzájárult. Még az Amerikába kivándorolt sarródiak is küldtek pénzt.
A második világháború az ország megnagyobbodását hozta. A háború szakemberhiányt okozott, mely édesapámnak új lehetőséget nyitott. Így lett édesapám a bályoki uradalom állami gondnoka. Ez az állami birtok Trianon előtt a Károlyi grófok tulajdona volt. Bályokot a háború után kényszerből egy román hercegnek eladták. Ha jól emlékszem, a neve Gika volt. Miután Erdély egy része megint hozzánk tartozott, a Károlyiak vissza akarták Bályokot perelni. Míg a per folyt, édesapám lett az állam megbízásából a birodalom gondnoka.
Az öreg Károlyi gróf Bályokot – habár a pernek még nem volt vége – lányának, Károlyi Conzuelonak ajándékozta, aki ifj. Horthy Miklós elvált felesége volt. Conzuelonak két lánya volt, Zsófi és Nicolette. A grófnő apám közbenjárására többször Bályokon nyaralt lányaival, így lettünk pár évig a grófnővel szorosabb kapcsolatban.
A politikai helyzet és az oroszok közeledése minket is elűzött. 1944 őszén a nagy esőzések közepette 3 szekérrel nyugat felé menekültünk. Elől apám, a közepén én, mint 10 éves, és édesanyám hátul. Az út nehéz volt, hiszen belekerültünk a visszavonuló német és magyar csapatok áradatába. A Dunántúlra megérkezve egy darabig Sarródon is laktunk. Édesanyám öccse, aki hivatásos tiszt volt azt tanácsolta, hogy menjünk vissza Pestre, mert egy nagyvárosban az elfoglalást jobban át lehet vészelni. Így kerültünk 1944 késő őszén nagyanyámhoz Pestre. Karácsonykor a gyűrű bezáródott Budapest körül. Ezután, kb. 8 hétig harc tört ki. A járőrök minden férfit összeszedtek, és így apám is, rossz felszereléssel pár hétig harcolt. Az összeomlás előtt pár nappal sikerült hazamenekülnie. Itt vészeltük át szerencsésen a vár alatt a főváros elfoglalását.
A háború után Bihar megyében béreltünk egy kis tanyát. A gazdálkodásnak, sok politikai és természeti csapások után szomorú vége lett: a kuláküldözés elől a kevés maradék értékkel és 2 lóval Szombathelyre menekültünk. Itt apám sógora, Komatits András adott nekünk menedéket a házában. Itt is megpróbáltunk egy új egzisztenciát felépíteni, de a politikai helyzet biztosította a belebukást.
Végre sikerült apámnak egy állami gazdaságban intézői állást kapni. Itt egy rossz termés után szabotázs ürügye alatt letartóztatták. Hamis vádakkal egy évre bebörtönözték. Édesanyám és én Pestre költöztünk nagyanyámhoz, és itt vártuk szabadulását. A börtön után mint szenesember, majd mint kifutó egy papírüzletben dolgozott. Ebben az időben kezdte el Sarród monográfiájának folytatását. Ez több mint egy évtizedes munka volt. Mikor végre készen lett, 1000 oldalt számolt. Emlékszem, mikor hazajött, levetette rossz nadrágját és egy kevésbé lehordottat vett fel. Így járt estéről-estére a várba, a levéltárba, ahol szorgalmasan dolgozott. Itt barátja, Dr. Bottló Béla levéltáros volt a segítségére. Ő kereste ki a Sarródra vonatkozó latin nyelvű iratokat és más forrásokat. Egyesült erővel fordították a latin szöveget. Egy értékes, úttörő munka készült el. Halála után ez a kézirat több kézen ment keresztül, állítólag elégették. Talán félelemből, hogy esetleg rendszerellenes volt? Ez a megsemmisítés egy súlyos csapás úgy Sarród történetében, mint a falukutatási munkában. Ebből az időből csak Sarród első pecsétjének lenyomata maradt meg, melyet édesapám a levéltárban kevés pénzecskéjéből lemásoltatott.
Engem politikai kijelentés miatt kizártak Budapest összes középiskolájából. Egy éven keresztül – Rákosi elvtárs diktatúrájának közepette – az egész országban egy gimnázium sem mert felvenni. Szerencsére Nagy Imre első időszakában a ferencesek visszakaptak egy gimnáziumot Szentendrén. A szerzetesek felvettek és itt érettségiztem le kitűnő eredménnyel. 3 éven át reggel és délben 1-1 ½ órát vonatoztam. Az érettségi után nem vettek fel az orvosira. Apám barátai besegítettek a debreceni Gazdasági Akadémiára, innen négy szemeszter után, mint osztályidegent, kizártak. Ezt követően 3 műszakban segédmunkásként dolgoztam egy kombájn gyárban. Éjszakai és nappali műszakban óránként 2,70 Ft-ot kerestem, ekkor 1 kg kenyér került 3 forintba. Ezután bemenekültem a Katolikus Teológiába, ahol 2 szemesztert bujdostam a katonaság elől.
Szentendrén Faddy Othmár ferences szerzetes, a nagy hazafi volt a hittanárom. Apám általam ismerte meg őt, és csatlakozott a baráti köréhez. Az ÁVO egy éjszaka az egész társaságot letartóztatta és 8 év börtönbüntetést kapott. Szomorú évek következtek anyámra és rám nézve is.
Közben Nagy Imre megint hatalomra került és engem rehabilitáltak. Így kerültem 1956 őszén Mosonmagyaróvárra, a gazdasági főiskolára. Itt csak pár hétig voltam, amikor kitört a forradalom. Az AVO laktanya előtt tüntettünk. Mint ismeretes, Dudás ezredes elvtárs lemészároltatott bennünket, több mint száz halott volt. A sortűz alatt levetettem magam a földre, ahol kézigránátok kis repeszeitől a derekam bal oldalán megsebesültem. Szerencsém volt, a sérülésem nem volt súlyos. A mellettem kúszó fiú meghalt. A kórházban elláttak, nem volt szükségem operációra. Horthyné sem ápolt, gyermekkorom óta nem láttam. Nem tudom, hogy honnan van az a hamis hír, hogy ő engem ápolgatott. (Az utolsó mondat magyarázat a Ferenczi házaspár munkájában szereplő Élő Dezső életrajzában közölt információhoz. – A Szerk.)
Közben apám börtönben ült. De ott is megnyerte barátságos természetével az ÁVO-s őröket, hiszen közöttük is sok parasztgyerek volt. Később apám elmesélte nekem, hogy a gyűjtőben a parancsnok érettségi dolgozatát írta.
Még meg kell jegyeznem, hogy az évek folyamán, amikor segédmunkás volt, szoros kapcsolatban volt Fekete Józseffel, a sarródi származású költővel.
Apám a forradalom kitörésénél – ha jól tudom – Oroszlány-bányán volt. Itt, mikor az ÁVO-sokat letartóztatták a forradalmárok, megmentette szép beszédtartással a parancsnok életét. Ez – a nevét nem tudom – a kommunista visszaállt rendszerben sokat szaladgált apám érdekében, de sajnos nem tudta kiszabadítani a börtönből.
Édesapám, miután kiszabadították a forradalmárok, hazament Pestre, habár Sarródon keresztül könnyen nyugatra menekülhetett volna, hű maradt a magyar földhöz. Ennek meg is fizette az árát, mert egy idő múlva az ÁVO-sok megjelentek és kb. 2 évre megint bezárták. Amikor kiszabadult, mint segédlaboráns a gyümölcsészeti főiskolán dolgozott és esténként folytatta a falukutatási munkáját.
Én, mikor a kórházból kikerültem, az orosz forradalom napján pár diáktársammal Ausztriába menekültem. Innét Svájcba kerültem, ahol egy gazdag svájci család magához vett. A svájci állam ösztöndíjasaként elvégeztem az orvosi egyetemet.
A családomat hónapokig nem tudtam értesíteni, hogy életben vagyok. Apámat soha nem engedték ki hozzám, de édesanyám párszor meglátogatott. Apámat betegsége alatt kétszer sikerült meglátogatnom.
Az 56-os év után már nem értesültem a sarródi látogatásairól és a kutatásairól. Ebben az időben alakított ki szorosabb kapcsolatot a Ferenczi családdal, akik munkáját folytatták.
1970–1971-ben agyvérzést kapott az apám, és bal oldalára lebénult. 1975. január 8-án meghalt. Sajnos nem voltam ott a temetésén. A sírnál Fekete József meghatóan búcsúzott el tőle a Farkasréti temetőben.
